Csak egy pár történet

Olvass, mert olvasni jó dolog :)

Ez csak pár történet Tőlem Nektek. A véleményetekre vagyok kíváncsi, hogy érdemes-e folytatnom az írást és nektek publikálni, avagy felejtsem el, mert nem az én pályám.  Előre is köszönöm Nektek :)

Szép napot! Jó olvasgatást!

Emma történet vége

Bárki bármit mond a családomon meg lehet lepődni, de örülök, hogy nem kell őket győzködni. Végre félig normális fiatal nő lehetek és Balira megyek a családommal. Amikor még fiatal voltam rengeteget utaztunk együtt az Államokban. Nem azt mondom, hogy mocskosan gazdagok vagyunk, de azt mondhatom, hogy ha mai naptól kezdve a családból senki nem dolgozna, akkor is igen magas színvonalón élhetünk mi is és a szüleim unokái is. Tudom, hogy nagyon kevés időm van itt ebben a világban, sőt valószínűsíthető, hogy annál is kevesebb, mint amit a Dokim mond nekem, ezért gyorsan megjegyzem a szobámban lévőknek, hogy valaki jegyzeteljen, hogy mit fogunk csinálni a következő időkben. Mintha bevásárló listát diktálnék úgy állok neki a dolgokat mondani, és látom, hogy Adam a telefonjába pötyögi be a mondandómat.

-       … nincsenek puding szerű kaják, búvárkodni akarok, dzsedzkizni, vízisíelni, szörfözni, napozni és végre élni.

-       Kincsem az étellel lesz egy kis probléma, mert a tested nem bír megemészteni egy csomó dolgot, szóval azt valahogy megoldjuk, de lehet, hogy pudingként fog kinézni. -szólal meg anyám miközben nagyban törölgeti le a könnyeit az arcáról.

-       Jó, akkor módosítom a kijelentést. Semmi kórházi kaja! – jelentem ki nagyon határozottan.

-       Ez megoldható! - jelenti ki teljes komolysággal Josh.

-       Oké, illetve velem, ha bármi történne velem, ti akkor is elmentek nyaralni, illetve mindent megtesztek azok közül, amiket most itt felírtunk. A temetésemet, már évek óta megbeszéltük, tehát nem lesz nekem itt sírás. Mindenki tudja, hogy ez elkerülhetetlen, szóval, amúgy is ünnepelni fogtok, mert én majd egy békésebb helyre megyek. Rendben?! – kérdezem, bár könnyezem.

-       Igen. Tudjuk, ne aggódj emiatt! – sír édesanyám miközben biztosít arról, amit már megbeszéltünk évekkel ezelőtt.

Rájövök, hogy keveset éltem, de egy ilyen családnál jobbat nem is kívánhattam volna. A szüleim minden mondom támogatnak engem, ahogy csak tudnak, illetve egy nonprofit szervezetet is támogatnak, akik rákos felnőtteknek biztosítanak segítséget. Ezzel a betegségemet is elfogadták és ott segítenek, ahol tudnak. A bátyáimnál jobb tesókat nem is kérhetem volna, hisz míg Josh LA-ben él elviekben mégis simán mellettem van, holott nem sok ideje van. Adam, Miami szívében élne, de mivel nagymenő ezért, onnan dolgozik, ahonnan csak akar, tehát ő is inkább mellettem van, pedig neki is lenne más dolga, mint engem pesztrálni.

Ekkor lép be a szobámba a Dokim és édesapám és hozzák a papírokat, amelynek tartalma annyit mutat, hogy önszántamból távozom a kórházból, illetve további kórházi kezeléseket nem kérek és hogy ha leállna a szívem, akkor semmilyen szükséges orvosi ellátást nem kérek, csak mindez összesen 35 oldalon keresztül ezt taglalják.

-       Itt vannak a szükséges papírok. Itt és itt írd alá. – mutat a megjelölt pontokra. Majd ezt még 25 alkalommal megismétli.

A családom tagjai mindezt sokkolva, illetve sírva nézik végig, de én végre azt érzem, hogy magamért teszek valamit és hogy jól cselekszem. Persze fáj, de nem akarom tovább ezt csinálni.

-       Szóval ma este még itt maradsz és holnap mehetsz is el. Így rendben van? – kérdezi a Dokim.

-       Oké, akkor, ha holnap hajnalok hajnalán távozhatok.

-       10-kor mindenképp. – feleli az édesapám.

-       Jól van, így. Akkor most mindenki menjen pihenni, mert holnap nagy kalandra indulunk. – és az ujjammal a családom irányába mutatok.

-       Szia prücsök, találkozunk holnap reggel! – mondja Adam majd, amennyire tud megölel és megpuszil. Majd persze a többiek is így tesznek, és lassan kiballagnak a szobámból megtörten. Egyedül dr. Flyn maradt itt, aminek örülök, hisz meg kell kérnem pár dologra.

-        Találj az isten szerelmére magadnak egy nőt! Egy rendeset, akinek van humora és okos és persze tisztel téged, de ugyanakkor te is tiszteld őt. – kezdek bele a monológomba –  Ooo, és talán a legfontosabb, hogy bírja azt, hogy körülötted csak úgy hullanak a népek és te ezért dühös és ideges leszel, de eljön az amikor ez az egész rák dolog úgy fog kinézni, mint egy nátha. – magyarázok és közben mosolygok.

-       Uhh, bárcsak ilyen könnyű lenne.

-       Könnyű, csak te nehezíted meg. Amúgy kérem, nagyon szépen kérem vigyázz rájuk, ha már nem leszek. Rendben? Kell nekik a béke. És te ezt meg tudod adni. Valahogy tőled megnyugodnak, még ha rossz hírt is közölsz.

-       Jól van.

-       Ha már itt maradtál, ide adnál egy tollat meg papírt. – kérem tőle a lehető legkedvesebb hangomon.

-       Persze, parancsolj. - és már adja is a papírt meg a tollat.

-       Köszönöm, most már menj csajozni én nem megyek sehova.

Nem nézek oda, de tudom, hogy sajnálkozik, majd lassan kimegy a szobámból. Majd neki állok megírni A LEVELET.

Szeretett családom!

Sose gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, hogy el kell köszönöm, de ez, mint azt ti is tudjátok, hogy eljött. Most úgy tűnik, hogy Balira megyünk, ami csodás lesz én már előre tudom. Az én szeretett családommal végre, olyat csinálunk, amiben mindenki az örömét leli. Habár tudom senki nem így akart nyaralni menni, de ez dobta az élet, ezt kell elfogadni. Köszönöm nektek ezeket a csodás éveket és köszönöm, hogy ti vagytok a családom, nálatok jobb szülőket és testvéreket el se tudnék képzelni. Remélem, ha elmegyek megnyugvást találtok egymásban. Remélem mindig veletek lehetek, habár lélekben, de akkor is. Föntről vigyázok rátok és szeretlek titeket!

Szeretettel ölelek titeket, örökre a tiétek

Emma

A papírt összehajtom és a jobb oldalam melletti komódra teszem és rárakom a tollat is. Majd megpróbálok aludni, hisz nagy nap lesz holnap. Végre szabad leszek! Ahogy így gondolkodom, egyszerre elkezd a fáradság lehúzni a mélybe és még annyit érzékelek, hogy a gépek elkezdenek visítani, de én már nem foglalkozom ezzel, hisz én már megtettem mindent, azért, hogy túléljek. Tehát most már készen állok a következő nagy dobásra. Az utolsó gondolatom az, hogy a családom végre békére lel.

Emma történet vége

Bárki bármit mond a családomon meg lehet lepődni, de örülök, hogy nem kell őket győzködni. Végre félig normális fiatal nő lehetek és Balira megyek a családommal. Amikor még fiatal voltam rengeteget utaztunk együtt az Államokban. Nem azt mondom, hogy mocskosan gazdagok vagyunk, de azt mondhatom, hogy ha mai naptól kezdve a családból senki nem dolgozna, akkor is igen magas színvonalón élhetünk mi is és a szüleim unokái is. Tudom, hogy nagyon kevés időm van itt ebben a világban, sőt valószínűsíthető, hogy annál is kevesebb, mint amit a Dokim mond nekem, ezért gyorsan megjegyzem a szobámban lévőknek, hogy valaki jegyzeteljen, hogy mit fogunk csinálni a következő időkben. Mintha bevásárló listát diktálnék úgy állok neki a dolgokat mondani, és látom, hogy Adam a telefonjába pötyögi be a mondandómat.

-       … nincsenek puding szerű kaják, búvárkodni akarok, dzsedzkizni, vízisíelni, szörfözni, napozni és végre élni.

-       Kincsem az étellel lesz egy kis probléma, mert a tested nem bír megemészteni egy csomó dolgot, szóval azt valahogy megoldjuk, de lehet, hogy pudingként fog kinézni. -szólal meg anyám miközben nagyban törölgeti le a könnyeit az arcáról.

-       Jó, akkor módosítom a kijelentést. Semmi kórházi kaja! – jelentem ki nagyon határozottan.

-       Ez megoldható! - jelenti ki teljes komolysággal Josh.

-       Oké, illetve velem, ha bármi történne velem, ti akkor is elmentek nyaralni, illetve mindent megtesztek azok közül, amiket most itt felírtunk. A temetésemet, már évek óta megbeszéltük, tehát nem lesz nekem itt sírás. Mindenki tudja, hogy ez elkerülhetetlen, szóval, amúgy is ünnepelni fogtok, mert én majd egy békésebb helyre megyek. Rendben?! – kérdezem, bár könnyezem.

-       Igen. Tudjuk, ne aggódj emiatt! – sír édesanyám miközben biztosít arról, amit már megbeszéltünk évekkel ezelőtt.

Rájövök, hogy keveset éltem, de egy ilyen családnál jobbat nem is kívánhattam volna. A szüleim minden mondom támogatnak engem, ahogy csak tudnak, illetve egy nonprofit szervezetet is támogatnak, akik rákos felnőtteknek biztosítanak segítséget. Ezzel a betegségemet is elfogadták és ott segítenek, ahol tudnak. A bátyáimnál jobb tesókat nem is kérhetem volna, hisz míg Josh LA-ben él elviekben mégis simán mellettem van, holott nem sok ideje van. Adam, Miami szívében élne, de mivel nagymenő ezért, onnan dolgozik, ahonnan csak akar, tehát ő is inkább mellettem van, pedig neki is lenne más dolga, mint engem pesztrálni.

Ekkor lép be a szobámba a Dokim és édesapám és hozzák a papírokat, amelynek tartalma annyit mutat, hogy önszántamból távozom a kórházból, illetve további kórházi kezeléseket nem kérek és hogy ha leállna a szívem, akkor semmilyen szükséges orvosi ellátást nem kérek, csak mindez összesen 35 oldalon keresztül ezt taglalják.

-       Itt vannak a szükséges papírok. Itt és itt írd alá. – mutat a megjelölt pontokra. Majd ezt még 25 alkalommal megismétli.

A családom tagjai mindezt sokkolva, illetve sírva nézik végig, de én végre azt érzem, hogy magamért teszek valamit és hogy jól cselekszem. Persze fáj, de nem akarom tovább ezt csinálni.

-       Szóval ma este még itt maradsz és holnap mehetsz is el. Így rendben van? – kérdezi a Dokim.

-       Oké, akkor, ha holnap hajnalok hajnalán távozhatok.

-       10-kor mindenképp. – feleli az édesapám.

-       Jól van, így. Akkor most mindenki menjen pihenni, mert holnap nagy kalandra indulunk. – és az ujjammal a családom irányába mutatok.

-       Szia prücsök, találkozunk holnap reggel! – mondja Adam majd, amennyire tud megölel és megpuszil. Majd persze a többiek is így tesznek, és lassan kiballagnak a szobámból megtörten. Egyedül dr. Flyn maradt itt, aminek örülök, hisz meg kell kérnem pár dologra.

-        Találj az isten szerelmére magadnak egy nőt! Egy rendeset, akinek van humora és okos és persze tisztel téged, de ugyanakkor te is tiszteld őt. – kezdek bele a monológomba –  Ooo, és talán a legfontosabb, hogy bírja azt, hogy körülötted csak úgy hullanak a népek és te ezért dühös és ideges leszel, de eljön az amikor ez az egész rák dolog úgy fog kinézni, mint egy nátha. – magyarázok és közben mosolygok.

-       Uhh, bárcsak ilyen könnyű lenne.

-       Könnyű, csak te nehezíted meg. Amúgy kérem, nagyon szépen kérem vigyázz rájuk, ha már nem leszek. Rendben? Kell nekik a béke. És te ezt meg tudod adni. Valahogy tőled megnyugodnak, még ha rossz hírt is közölsz.

-       Jól van.

-       Ha már itt maradtál, ide adnál egy tollat meg papírt. – kérem tőle a lehető legkedvesebb hangomon.

-       Persze, parancsolj. - és már adja is a papírt meg a tollat.

-       Köszönöm, most már menj csajozni én nem megyek sehova.

Nem nézek oda, de tudom, hogy sajnálkozik, majd lassan kimegy a szobámból. Majd neki állok megírni A LEVELET.

Szeretett családom!

Sose gondoltam, hogy eljön ez a pillanat, hogy el kell köszönöm, de ez, mint azt ti is tudjátok, hogy eljött. Most úgy tűnik, hogy Balira megyünk, ami csodás lesz én már előre tudom. Az én szeretett családommal végre, olyat csinálunk, amiben mindenki az örömét leli. Habár tudom senki nem így akart nyaralni menni, de ez dobta az élet, ezt kell elfogadni. Köszönöm nektek ezeket a csodás éveket és köszönöm, hogy ti vagytok a családom, nálatok jobb szülőket és testvéreket el se tudnék képzelni. Remélem, ha elmegyek megnyugvást találtok egymásban. Remélem mindig veletek lehetek, habár lélekben, de akkor is. Föntről vigyázok rátok és szeretlek titeket!

Szeretettel ölelek titeket, örökre a tiétek

Emma

A papírt összehajtom és a jobb oldalam melletti komódra teszem és rárakom a tollat is. Majd megpróbálok aludni, hisz nagy nap lesz holnap. Végre szabad leszek! Ahogy így gondolkodom, egyszerre elkezd a fáradság lehúzni a mélybe és még annyit érzékelek, hogy a gépek elkezdenek visítani, de én már nem foglalkozom ezzel, hisz én már megtettem mindent, azért, hogy túléljek. Tehát most már készen állok a következő nagy dobásra. Az utolsó gondolatom az, hogy a családom végre békére lel.

Emma története 10.

Majd csak bámultam az ablakot mindaddig, amíg ki nem nyitották az ajtót és be nem léptek rajta. Ekkor odapillantottam és a családomat láttam, akik nagyon meggyötörtek voltak. Anyukám rögtön a mellettem lévő fotelbe helyezkedett el, mellé ült apukám is és a tesóim persze az ágy végére a lábamhoz ültek le. Tudtam, hogy fájni fog nekik, amit mondani fogok, de muszáj megtennem és nem halogathatom tovább.

-          Sziasztok! – köszöntem nekik a leglelkesebb hangomon, amit ebben az esetben csak találtam magamban.

-          Szia drágaságom! – kezdte anyukám, majd édesapám és a végén a fiúk is.

-          Örülök, hogy ilyen gyorsan idejöttek miattam, és szeretnék kérni tőletek valamit. Amit most fogok mondani, azt ne szakítsátok félbe, mert azt akarom, hogy lássátok, hogy mit szeretnék, de ahhoz kell az egész ismerete. Rendben? – magabiztosságból ma többet osztogattak nekem, mint más embernek úgy érzem.

-          Rendben. – hallom négyfelől nagyjából egy időben.

-          Köszönöm. – és ezzel belekezdtem a monológomba – Úgy döntöttem, hogy abba hagyom ezt az egészet. Mint már tudjátok, hogy maximum félévem van kezelésekkel együtt, ha kórházban maradok. Nem tudom, hogy ti, hogy vagytok vele, de én szeretnék, veletek lenni bárhol, csak az kórházon kívül legyen és innen messze. Ki szeretnék próbálni új dolgokat és szeretnék utazgatni, de főleg azt szeretném, ha végre normális lehetnék. Legalábbis egy rövid időre. Elfáradtam, és azt is tudom, hogy ti is, és nem kell tagadni, mert ez így van rendben. Azt szeretném, ha mindannyian kivennék egy pár hónapos szabadságot, hogy elutazhassunk. Azt szeretném, ha a bátyáim úgy viselkednének velem, mint egy húszéves nővel, aki a húgok és aki nem törik össze. – ekkor a bátyáimra nézek, akik arcán a csodálkozást tudom leolvasni, de azonnal fordulok tovább a szüleim felé – Tőletek meg azt szeretném, hogy kezeljetek, úgy mintha, most értem volna haza az egyetemről egy újabb szívösszetörés után és veletek szeretnék lenni, nem kell babusgatás. Legyünk felnőttek és élvezzük ki! – és anyukámnál ekkor szakadt el a cérna, mert zokogásba kezdett. Ránéztem és úgy döntöttem, hogy folytatom – Beszéltem dr. Flyn-val ő először nem értett egyet, sőt…! Másodjára elmagyaráztam neki is, és szerintem megértette és elfogadja és jelenleg is a papírokat intézi. Aminek én örülök, mert minél hamarabb itt akarom hagyni ezt a kórházat, gépeket és mindet és egy kis időre normális 20 éves fiatal akarok lenni, aki bulizik, jól érzi magát és nem gondol a holnapra. És azt szeretném, ha ti is velem együtt tartanátok, hogy élvezzük, együtt a maradék időt. –mindenkit körbevizslattam, hogy milyen reakciót várhatók, de nem tudtam eldönteni. Először édesapám szólalt meg.

-          Szóval ezt szeretnéd? – kérdezi és mosolyog rám közben.

-          Igen, persze tudom, hogy hatalmas kérés, de nekem ez kell.

-          Jól van. – feleli az édesanyám. Szerintem én döbbentem le a legjobban, de azért a többiek is eléggé furcsán néztek. Most elvileg örülnöm kéne, hogy beleegyeztek, de nem tudom, hova tenni ezt a dolgot, hogy a saját édesanyám, ilyen gyorsan beleegyezett.

-          Rendben van. – feleli Josh is, majd Adam is. Édesapámra nézek, hogy ő mit fog mondani, és ő is rábólint. Ekkor kibukik belőlem a kérdés, mert őszintén meglepődtem a reakciójukon.

-          Ilyen gyorsan beleegyeztek? Hogy hogy? Miért?

-          Miután kiderült, hogy nem gyógyítható rákod van és elkezdted a kezeléseket megegyeztünk mindannyian, hogyha bármelyikünknek azt mondod, hogy eleged van, vagy nem bírod tovább, azonnal abbahagyjuk az egészet, és úgy teszünk, ahogy szeretnéd.  – felelte mosollyal az arcán az édesanyám.

-          Komolyan? – kérdezem kétkedve.

-          Igen! – felelik a bátyáim szinkronban.

-          Szóval, hova menjünk, hová lesz a nagy kaland? – kérdezi Josh.

-          Hová szeretnétek? – kérdezem, mert nem jutok szóhoz nagyjából.

-          Ha meleg helyre akarunk menni, akkor Balira kéne menni. Jó hely! – feleli az apukám. – Ha téli helyre, akkor Európába az Alpokba kéne menni, mert ott meg jót lehet síelni. De ha különlegességre vágysz, akkor megoldjuk azt is.

-          Álmodom? Mert ha igen, akkor ne ébresszetek fel, mert ez túl jó ahhoz igaz legyen. – nézek magam elé, mint aki megbolondult.

-          Nem, kincsem. Csak úgy csinálunk, ahogy kérted. – feleli anyukám, majd megsimogatja az arcom.

-          Akkor Bali.

-          Vitorlázzunk vagy házban legyünk? – kérdezi apám és közben keresi a telefonját.

-          Vitorlázzunk. – felelem kissé lelkesebben a kelleténél, amire Adam beröhög.

-          Rendben. Megkeresem dr. Flynt, hogy mikor engednek ki. – ezzel az apám csak úgy kirobogott a helyiségből.

Emma története 9.

Valószínű elaludtam, mert arra ébredtem, hogy dr. Flyn-vel nézek farkasszemet. A szobámban rajtunk kívül nem volt más, amit nem értettem, ezért meg is kérdeztem.

-          Hol vannak?

-          Pihennek. Anyukádnak adtam egy kisebb adag nyugtatót. A fiúk vigyáznak rájuk. – tudom, hogy a bátyáimra gondol és, hogy a szüleimre vigyáznak.

-          Akkor legyünk őszinték. –közlöm nagyon nyugodtan.

-          Rendben. – feleli, bár az arcán látszik, hogy most inkább máshol lenne.

-          Mennyi időm maradt?

-          Kevés. Nagyon kevés. Nem elegendő.

-          Mennyi? – kérdezem, bár inkább ordítanék.

-          Ha minden kezelést megkapsz, akkor talán fél év.

-          És ha nem?

-          Tessék? – arcán sok érzelem jelenik meg, először döbbenet, majd őrület, majd düh és végül, ami mindent elárul róla „nem teheted ezt velünk arc”.

-          Jól hallottad! – hangsúlyozom a tőlem telhető legudvariasabb módon.

-          Maximum 2 hónap, de örültség és veszélyes is rád nézve, sőt teljesen elfogadhatatlan. Maradsz és meg kapsz minden segítséget, sőt a legjobbakat és ebből a félévből csinálunk neked éveket. – majdnem elnevetem magam a helyzet iróniáján. Mert belegondoltam, hogy mindenki idejön csak egy 20 éves lány miatt, aki már 75%-osan a sírban van. Na azt megnézném…

-          Nem! – felelem annyira magabiztosan amennyire csak tőlem telik.

-          Nem? Oooo, dehogynem megkapsz mindent, és meggyógyulsz. – olyan határozottan mondja, hogy majdnem igent mondok – Sőt gondolj a családodra is!- na ez a mondat minden biztosítékot ki ütött nálam.

-          A családomat nem hoztad eddig soha fel és most, pont most kell megtenned? Ne merészeld! Tudod, mennyire fáj az nekem, hogy a saját szenvedésemet látom rajtuk? Négy ember szenvedése egy miatt, ez nem igazságos! – úgy fakadók ki, mint még soha és persze azzal az emberrel, aki csak segíteni akar nekem.

-          Bocsáss meg, nem lett volna szabad, de akkor sem engedem, hogy megtagadd a kezeléseket!

-          Úgy tudom, ez ügyben csak én dönthetek! – felelem bosszúsan

-          Elviekben igen, gyakorlatban én nem fogom támogatni.

-          Nem is kell! Csak hozd a nyavalyás papírokat, hogy távozhassak! – mondom keserűen

-          Tessék? Te meg vagy húzatva! Nem és nem! – ilyen mérgesnek még sose láttam, de most legalább láthattam. Ennek örülök.

-          Jól hallottad, a családommal én beszélek. – lehet, sőt nagyon valószínű, hogy bunkón viselkedem, de ez az egyetlen módja, hogy megértse, mit szeretnék.

-          Rendben, de ezzel együtt egy új orvost is kapsz, mert ehhez én nem asszisztálok! – a lehető legdühösebb dr. Flyn-t láttam, aki úgy távozott a szobámból, mint még soha senki.

Eljött az ideje beszélni a családdal. Felhívtam Adam-et, róla tudom, hogy nála van mindig a mobilja. A harmadik csöngésre fel is vette.

-          Szia, Emm! Hogy vagy?

-          Szia! Jól, betudnátok ma még jönni? – kérdezem és feszülten várom, hogy mi lesz a város, bár sejtem, hogy velem szemben a „nem”, mint válasz nem is létezik.

-          Persze. Mindenki vagy csak én meg Josh?

-          Mindenki, légy szíves. – bár egy percre elgondolkodtam a b lehetőségen is. Közben persze rájöttem, hogy Adam és Josh se tudd hazudni rólam anyáéknak, aminek következtében mindent elmondanának anyáéknak és így nehezebb lenne megmagyarázni a dolgokat.

-          Fél óra és ott vagyunk. – feleli és hallom, ahogy felkelt az ágyáról.

-          Köszönöm. – és már bontom is a vonalat.

Míg várakozom, bejön Lucy nővér is, hogy egy- két koktélzacskót kicseréljen nekem. Nem néz rám, sőt a szokásosnál gyorsabban végzi a dolgát, viszont amikor elindul, kifelé akkor visszanéz, és egy mosolyt küld felém. Rá két percre, hogy a nővér távozott, berobog dr. Flyn. Szerintem a tekintetemben látja a csodálkozást, mert én rohadtul nem értem, miért jött vissza, azok után, ahogy távozott.

-          Ne mondj semmit! – kezdi rögtön, miközben leül az ágy melletti székre – Szóval, ha jól értettem, akkor most te úgy gondolod, hogy te innen kisasszézol és éled az életed, úgy mint minden normális ember, addig amíg van időd. Ugye? És segítséget nem fogsz kérni, illetve minden orvosi ellátást megtagadsz. Ugye? – ahogy kérdezi, látszik rajta, hogy felfogta azt, amit beszélgetésünk során próbáltam elmondani.

-          Igen! – felelem a tőlem telhető leghatározottabban.

-          Miért? – kérdezi és látom, hogy ő is az összeomlás szélére került, tehát vele együtt már 5 ember van ott. A viselkedéséből kiderül sok minden, főleg az, hogy már nem tekint rám úgy, mint egy betegére, hanem inkább családtagjára, ami elviekben számára tilos, de nem szólok neki, mert nem ez a megfelelő idő.

-          Elfáradtam és nem bírom tovább. Tudtad, hogy mikor még az utolsó kezelést kaptam otthon, akkor már egy ideje ezen gondolkodtam, hogy meg kéne találni azt a pontot, amikor azt tudom mondani, hogy elég. Az emberek arca sok mindent elárul, főleg azt, hogy sajnálnak. Emlékszem arra, amikor harmadjára hoztál vissza és beszélgettél a szüleimmel, arról, hogy ennél többet már nem fogok sokáig kibírni, persze mindenki azt hitte, hogy alszom és valószínű utána aludtam is tovább, viszont ez megmaradt. Azóta még kétszer tetted meg nekem ezt, hogy több időm legyen a családommal, de ez már lassan nem én vagyok. Felfogtad, hogy rajtam kívül majdnem minden 20 éves lány féktelen bulizásokba kezd, eljár egyetemre illetve pasizni? Nekem ez sem lesz meg soha. Tudtam, hogy nincs rá sok esélyem, de reménykedtem, hogy talán változni fog valami egyszer, de persze ez is csak egy álom. Mint sok minden más is. Tudom, hogy nem vagyok hős, mert tovább is bírhattam volna, de én végre a szabadban akarok lenni, végre friss levegőt szívni, alkoholt inni, sőt talán szerelmesnek is lenni, hogy legalább ezt az öt évet hadd pótoljam be, amit eddig itt töltöttem. Ezek nagyon önző dolgok, de már nem bírok itt lenni és tétlenül arra várni, hogy egyszer csak elmúljon a baj vagy velem szembejön a kaszás. Imádom a szüleimet és a testvéreimet is, náluk jobbat nem is kívánhatnék, de aggódóm értük és itt főleg azt értem, hogy miattam öt éve kórházból ki-be járkálnak, és mindegyikük kötelességének tekinti, hogy velem legyen mindig. Mióta beteg lettem azóta egyikük sem volt színházban, moziban soha, pedig hidd el a szüleim estélyekre jártak öt évvel ezelőtt. A bátyáim pedig nem képesek nőt megtartani, mert rohannak miattam ide-oda, ezt egy nő nem bírja, hogy a pasi kétnaponta átrepüli a fél világot, mert a húga kórházba került ismét. Persze ők nem mondanak semmit, mert nem panaszkodnak. Ők így tartják ezt helyesnek és ezt gondolják normálisnak. Én azt szeretném, hogy anyáék végre eljárjanak társaságba, a bátyáim nősüljenek meg és legyenek gyerekeik és főleg azt szeretném, hogy végre legyenek önmaguk és ne aggódjanak már annyit. – a monológom végét már sírva mondtam el, mert az én, kemény, makacs szívem is néha meglágyul és ez már az a pont volt.

-          Értem. És mihez akarsz kezdeni, ha innen kijutottál? – kérdezi és látom az arcán, hogy könnyek folytak végig az arcán valószínűleg a monológom alatt.

-          Világot látni. Embereket megismerni. - felelem egy kisebb mosoly kíséretében.

-          Mint orvosod nagyon nem javaslom ezt az ötletet, de mint egy barát, azt mondom, hogy tégy úgy, ahogy neked jól esik.

-          Köszönöm. – felelem, bár a könnyeimtől nem tudom mennyire hiteles.

-          Mikor jön be a családod?

-          Pár perc múlva beeshetnek.

-          Jól van, addig előkészítem a papírokat. Rendben?

-          Te engedsz ki? Nem azt mondtad, hogy kerítesz más embert? – lepődök meg annyira, mint még soha nagyjából.

-          Én, bizony. Hisz együtt kezdtük, tehát valahogy együtt is kéne befejezni. Nem? - kérdezi és egy félmosolyt küld felém. Majd lassan feláll, közelebb jön hozzám és egy puszit add a homlokomra.

-          Köszönöm. –felelem, és hálás vagyok neki, hogy ha nem is érti, de legalább elfogadja.

Miután kiment a szobából, elfordulok az ajtó irányából és próbálom letörölni a könnyeimet, hisz tudom, még csak most jön a családom. Kisebb nagyobb sikerrel sikerült is mindezt megtennem.

Emma történet 8.

Szótlanul tolt a folyosón, majd mikor a lifthez értünk körülnéztem, már amennyire ebben a helyzetben tudtam és rájöttem, hogy rajtunk kívül három orvos van jelen. Ez nem kecsegtet semmi jóval, tehát valami gikszer van velem. Francba! Bár sejtettem, hogy nem lesz egy könnyű menet, hisz hogyan is lehetne. Az élet kicseszett a rákosokkal, azaz aki rákos az maradjon is az vagy mi? Egyet kivesznek, kapok helyette hármat, hogy jót mulathassak. Közben érzem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Mikor a szintünkre ér a lift, betolnak, de hallgatnak, viszont én magamat ismerve nem hagyom ezt szó nélkül.

-          Mennyi? – kérdezem.

-          Négy. – feleli az én dr. Flyn-em.

-          Az jó. És mennyi az esélyem?

-          Nem tudom. – viszont a hangja mindent elárul, hogy nem sok.

-          Most nem mondhatod el a családomnak, ha mégis megteszed, akkor soha de soha nem beszélek veled.

-          Úgyis néha sokat beszélsz, szóval lehet, hogy nem is lenne rossz ötlet. – feleli szomorúan, bár tudom, hogy soha nem zavarta, hogy sokat beszélek.

-          Ne, kérlek, könyörgök, ne! Ha elmondod, a szüleim összeomlanak, sőt a testvéreim is. Tudom, hogy erősek, de még egy ilyen megpróbáltatást nem fognak kibírni. Most nem! – már majdnem üvöltök, bár a hangom kezd elmenni, mert berekedtem.

-          Emma ez nem így működik, ezt te is tudod. Kötelességünk értesíteni őket. Ők – ekkor a többi doktorra mutat, akik kifejezéstelen arccal bámulnak rám – azért jönnek velünk, hogy a családoddal megvitassuk ezt az állapotot és, hogy a lehetőségeidről beszéljünk, mert vannak. – hangja a végén megüt egy olyan hangszínt, amit eddig egyszer hallottam tőle és az akkor volt, amikor elmesélte azt, hogy meghalt a kezei közt egy 8 éves kisfiú.

-          Jó, de akkor én nem leszek bent. – jelentem ki és ezzel, tudom, hogy megbántom, de engem nem érdekel.

-          Rendben. – feleli- Ha te így szeretnéd.

Miközben ilyen „vidáman” elcseverésztem a dokimmal felértünk a szobám szintjére. Amikor eltoltak a nővérpult előtt megláttam Lucy nővért, aki szomorúan nézett rám. Tehát tudja. Itt gyorsabban terjednek a hírek, mint egy kisvárosban. Mikor a szobámba betoltak és minden ketyerét a helyére tettek, az ígérethez méltón a családomat kihívták a szobámból. Én persze eddig hősiesen tartottam magam, de ezután bennem is robbant mindent és oldalra fordulva zokogtam. Tehát az új helyzet, hogy négy helyen találtak áttétet. Az járt egész nap a fejemben, hogy boldogan élhetek, hisz a leleteim azt mutatták, hogy minden rendben. Egy hete voltam állítólag MRI-n, ami annyit mutat, hogy nagyon gyorsan terjednek, mert egy hete semmi sem látszott az egészből. Most már a túlélési esélyeim a zéróra csökkentek számomra, persze késleltethetjük, hogy kemoterápiát illetve sugárkezelést kapok, de innen már nincs vissza út. Lucy nővér ekkor bejött, viszont most nem szólt semmit csak állított valamit a koktéljaim között, majd próbált mosolyogni, de a mosoly inkább hasonlított egy citromba harapott fancsali képre, mint sem egy mosolyra. Miután kiment anyám robbant be zokogva a szobába és félig az ágy melletti fotelba roskadt, félig pedig az én lábamra és megfogta a kezem. Habár az sincs kizárva, hogy én fogtam meg az övét. Adam jött be következőleg és rajta is meglátszott, hogy felfogta, hogy vesztettem. Apát Josh támogatta, de az is láttam, hogy neki sem kell sok és őt is lehet támogatni. A csendet mindig is utáltam, de ezt a fajta csendet még jobban. Hallottam ezt már sokszor, hogy édesanyám sírdogál, mert nem látja a javulásomat vagy azt, hogy egyáltalán jobban lennék. A fiúk arcán a tehetetlenséget, illetve apám kétségbe esett arcát láttam már ezerszer, de most, hogy így állok ez megint más. Ekkor jöttem rá, hogy kis eséllyel túlélhettem volna, de ezt az esélyt odafönt másnak ítélték. Pech… Becsuktam a szemem és próbáltam kizárni minden zajt, kezdve anyám halk, elfojtott zokogásán át a gépek ciripeléséig. Próbáltam latolgatni a dolgaimat, azaz pro és kontra érveket összehozni a betegség legyőzésére (amelyre mindössze 2%-ot kaptam).

Emma történet 7.

Mindig is tudtam, hogy dr. Zack Flyn-nek hívják, de a Doki megnevezés sokkal jobb rá, hisz mégis annyi mindent már megtett értem. Miután a cuki dr. Flyn távozott, egyedül maradtam a csipogó gépemmel és a koktélommal. A gépet szerencsémre a leghalkabbra állították, így már engem sem zavart annyira. Ha már így egyedül maradtam egy kis rövid időre, rájöttem, hogy elviekben meggyógyulok, hisz eddig mindig csak az agyamban találtak tumort és áttétet soha. Ennek örültem is mindig, mert, ha már fáradt vagyok az agytumor, akkor már hadd kapjak levegőt vagy tudjak járni vagy ilyesmi nem?  Viszont míg nem kapunk végleges MRI-t, addig nem nyugodhatunk meg, hisz attól, hogy eddig nem volt áttétem, most lehet, hogy van. Az agyalásom közben rájöttem nagyon pesszimistán látom most a dolgokat, holott örülnöm kéne, hogy élhetek tovább is, mint bárki gondolta volna. Pont, amikor azt hittem, hogy lassan elfelejtett a családom, hát belépnek a bolondos bátyáim egymás után.

-          Szia, szépségem! Hogy vagyunk ezen a csodálatra méltó napon? – üdvözöl Adam és add egy puszit a homlokomra is.

-          Szia, picur! – üdvözöl Josh és ő is puszit add az arcomra.

-          Halihó! Azonkívül, hogy most tűnik leginkább úgy, hogy még pár évtizedig még az agyatokra megyek és, hogy majd élhetek normális életet; semmi. – felelem mosolyogva és közben azt figyelem, hogy próbálnak kényelmes elhelyezkedni a közelemben. –Na és melyik nővérkét cserkésztétek be? Egyáltalán itt jó a felhozatal? Jó helyre fektettek be vagy menjük más helyre?

-          Picur, hát hol is kezdjem. - fog bele a monológba Josh – Hát ez a hely valami szörnyű, a Hilton ehhez képest egy kis motel, a nővérek, hát… - elneveti magát és Adam-re kacsint - Fogalmazhatunk úgyis, hogy azt még mi is túléljük, hogy itt kell lennünk veled.

-          Mond, hogy békén hagytátok a nővéreket? – nézzek Adam-re kérlelően – Amúgy ha már ti itt vagytok, apáék merre járnak?

-          Bocsi hugi, tudod, hogy a nők a gyengéink. Másrészt anyáék lassan ideérnek, csak még hoznak neked egy két dolgot.

-          Na és, hogy tetszik New York? Van itt minden, mint egy jó boltban?

-          Hát Em, hogyne lenne itt minden és mindenki, viszont a bátyádnak én vagyok a idegenvezetője és ez eléggé vicces. Beküldtem egy sikátorba és üvöltve jött ki. – válaszolja majdhogynem röhögve Josh – Na jó, nem üvöltött, de azért azt a képet le kellett volna fotózni, mikor visszajött.

-          Ha-ha, nagyon vicces, röhög a vakbelem is. – feleli tetetett sértődéssel a hangjában Adam, de azért rendesen odavágott Josh vállába.

Még így beszélgettünk egy kis ideig, majd megjöttek a szüleim, akik a fél várost idehozták ajándékba nekem. Volt lufi, kis térkép, kis mackó, kis zászló és még sok féle mütyür, aminek a feléről azt se tudtam mi az. Ahogy ott ültünk és beszélgettünk, láttam, hogy mennyire boldogok és megkönnyebbültek. Látszott, hogy mennyire felszabadultak és csak most tűnt fel, hogy a kemény külső alatt, amit nekem próbáltak mutatni mindvégig, egy igenis érzőlélek van. Anyám boldogságában sírt, apám felszabadultan hahotázott és állandóan mosolygott és végre azt is láttam a bátyáimon, hogy képesek egymást és engem is ugratni mindennel, amit 5 éve nem láttam rajtuk. Viszont az évek során rájöttem arra is, hogy az ilyen percek mennyire mulandóak és most ezeket a perceket igazán értékeltem.

Lucy nővér egy félóra múlva jött, hogy levigyen az MRI-be, ami egy szintes liftezést jelentett. Hurrá! A folyósok kihaltak voltak, viszont tényleg nagyon fel volt szerelve a kórház, már a látottak alapján is. Kivételesen nem kellett más betegekkel sorban állnom. Egy fiatal orvos, felemelt majd átrakott az MRI „ágyára”. Majd kezdődött a móka- nóta-kacagás. Ez persze csak az álmaimban lehetséges. Azt hittem, hogy 20 perc alatt túl leszek rajta, de kiderült egy órán keresztül vizsgáltak. Persze mindig más intervallumban vizsgáltak, valamikor gyors volt a vizsgálat, de sose volt egy óránál hosszabb. Pechemre még dr. Flyn is visszaért a kis túrájáról, viszont 20 dolcsit felteszek arra is, hogy lement a legközelebbi újságoshoz, vett nekem egy két dolgot majd a kórházban várta, hogy jöjjön, ha értesítik. Miután kihúztak a gépből, nem a fiatal orvos várt a lábamnál, hogy visszarakjon a kényelmes ágyamba, hanem az én saját mókás orvosom volt ott bár nagyon komoly ábrázattal. Ekkor esett le, hogy valami gondnak kell lennie, ha ő ilyen képet vág és ő rak vissza az ágyamba.

Emma története 6.

Mindig megigazítja az ágyadat, beszélget veled és még humora is van. Persze e tulajdonságok nélkül igazán nehezen lehetne nővér, de ő mégis más. Három komoly perc után megjelent dr. Flyn. A szokásos orvosi köpenyben és műtős ruhában bevonult.

-          Szia. Hogy vagy ma délután? – kérdezi, és azzal leül a mellettem lévő fotelba.

-          Hello. Hát hol is kezdjem… Áááá, meg van. Egész jól azon kívül, hogy kicsit fázik a fejem, ami nem megszokott. És nem kell állítani a fűtésen, mert most állított Lucy nővér rajta. – magyarázom azonnal, mert már fel is állt, hogy emeljen a hőmérsékleten, de mire ez végig mondtam már vissza is ült a helyére. – A panaszaim a következők: nem megfelelő információ átadása és, hogy teljesen fogalmam sincs, hogy mi történt. Megtörténhet-e az, amit éjszaka hallottam? – kérdezem zavartan.

-          A cinikusságod a régi. Ez jó. Mivel még kába voltál éjjel, nem nagyon akartam boncolni az esetedet. És igen, lehetséges, mint láthatod egészen jól hat rád az élet.  A leleteid alapján egész jól állunk. Majd úgy egy óra múlva levisznek MRI-re és végzünk pár vizsgálatot. Rendben?

-          Van más választásom? – kérdezem kicsit reménykedve, hogy mindent megúszok egy fejbiccentéssel.

-          Nincs. – mosolyog.

-           Amúgy hogy lehet az te itt vagy és nem a kisvárosi klinikán a betegeiddel? Hisz rengetegen vannak és amúgy is, ha már életben tartott, akkor itt is ezt fogják tenni. Nem hiszem, hogy most adnám be a kulcsot. Tudod, kezd tetszeni a gondolat, hogy még élhetek. – közben el is tűnődőm, hogy mennyi mindent csinálhatok még.

-          Elhiszem, mindenkinek ez a vágya. És, hogy miért vagyok itt? Első te is az egyik betegem vagy. Második a főorvos asszony, úgy döntött, hogy túl sokat dolgozom, és ki kellett vennem szabadságot, így most mivel te is tudod, hogy jelenleg egy nő sincsen a képben és amúgy is utálom a szabadságokat itt maradtam és nagyjából csak veled meg az állapotoddal foglalkozom.

-          Maga egy munkamániás idióta. Nem érdekel, hogy hányszor mentett meg, de ne már, hogy a szabadságát is itt töltse. – robbanok akár egy bomba, de ha már egyszer elkezdtem nem hagyom abba – Nem mondták még, hogy vannak itt is elég jó orvosok, hogy figyeljenek rám és, ha bármi van meg tesznek mindent, hogy ne kössek ki a másvilágon. Szóval, ha megkérhetem, vegye le a köpenyét és menyjen, ismerje meg New York-ot! És ha már arra jár, egy nőt is szerezzen be! Tudja a szerencsétlenkedése már amolyan sírni való állapot. – mindezt olyan hangsúllyal mondhattam, hogy az én kedves orvosom ledöbben, de komolyan. Nem mozdul, csak nézz rám, mint aki nem ismer.

-          Öhm… Szóval meg van benned minden, ami régről. – mosolyog, és nem mozdul – A szerelmi életem meg úgy jó, ahogy van jelenleg. Rendben! De ha szeretnéd, megnézem New York-ot, hogy hozzak neked valami szuvenírt. Na, ehhez mit szólsz?

-          Nem kell nekem semmi, de ha lenne valami jó olvasnivaló az igazán, sőt nagyon jól jönne.

-          Rendben szerzek valamit. – közben előrehajol a térdére és engem bámul, mint aki tényleg nem ismer.

-          Mi van? – kérdezem, bár tudom, hogy udvariatlanul kérdeztem, de akkor is furcsa egy férfi lett belőle pár hét alatt.

-          Tudtad azt, hogy három hete a vizsgálatok után közöltem volna veled, hogy maximum egy hónapod van hátra. És láss csodát te itt vagy közöttünk. Mosolyogsz, civakodsz, humorod a régi és a legfőbb az, hogy élsz.

-          Tehát az esélyeim az életre nagyjából egyenlők voltak a nullával? Ez komoly? Mármint, akkor miért? Tudta, hogy meghalok, mégis megmentett, mármint, ha akkor nem jön be a szobába és nem ment meg akkor nem lett volna semmilyen műtét és akkor már nem mennék az agyára sem senkinek. Basszus, most igazán miért kellett megmentenie? Hisz tudta jól akkor már, hogy meg fogok halni. Mázlija volt, hogy kivette a tumort és mázlija volt abban is, hogy most élek. De miért? Hisz tudta… - ekkor elakadok, mert míg kezdetben, csak meglepődtem majd dühös lettem, viszont a kifakadásom végére sírás is elkapott. Utálom még most is, hogy az érzelmeim meglátszanak ennyire.

-          Hát első a protokoll miatt, másodszorra nem tudtam megtenni azt, hogy elengedlek, mármint, tudtam, hogy visszajössz az élesztés után és tudtam azt is, hogy műteni kell, hisz esélyeid igen csekélyek voltak, de muszáj volt. A te életben maradásod, akkor igen fontossá vált számomra. Tudtam azt is, hogy vagy belehalsz a műtétbe, mert nem bírod ki vagy műtét után kómába esel vagy bármi egyéb lehetőség lehetett volna. De te mindezt túlélted. Többször azt hittem, hogy elvesztelek, de tényleg túlélted és itt vagy. – magyarázza maga elé meredve.

-          Elvileg nem tudtál volna műteni. Nem? Ezt mondtad. Tehát, ha ott abban a pillanatban nem vesztem el az eszméletemet, akkor ma már valószínűleg halott lennék. – magyarázom inkább magamnak, mint neki.

-          Nem biztos. Nézz rám! – szól rám – Figyelj, ha akkor nem lettél volna rosszul, akkor én minden követ megmozgattam volna azért, hogy műthesselek. Legalább próbaként, hogy tovább élj, akár egy héttel is. Hidd el bármit megtettem volna.

-          Tudom, de én nem egyeztem volna bele. De ez a múlt. A jövőbe nézve én azt mondom, hogy szerezz nekem könyvet és nézd meg New York-ot! – bár nem nézek rá, ő mégis oda jön és megpuszilja a homlokomat és megsimogatja a helyét.

-          Rendben. De ígérd meg nekem, ha már itt vagy és élsz, akkor nem most döntesz úgy, hogy elfáradsz, amíg én nem vagyok itt! Rendben?

-          Rendben, doki.

-          A doki helyett nem lehetne a rendes nevemen szólítani? És itt nem a dr. Flyn-ra gondolok, hanem Zack-re.

-          Rendben van. Doki. – mosolygok rá miközben ő kivonul a szobámból.

Emma története 5

Az első, amit a szemem felfogott (amit éjszaka nem nagyon tudott), hogy a szoba, amiben vagyok az hatalmasabb, mint gondoltam. A földtől plafonig érő ablakok most jó szolgálatot tettek, hisz a fény csak úgy ömlött a szobába. A padló színei igazán megleptek. Nem ám fehér egyszínű szobában feküdtem, de nem ám, hanem több színű csempék borították a padlót. Zöld, narancssárga, lila, piros és kék színeket lehetet találni a padlón. A falak enyhén barnásak voltak, ami miatt a szoba melegséget árasztott. A bútorok is barnák voltak, de jóval sötétebbek, mint maga a fal. A szoba bal oldalán kiláttam a kórházi folyosóra, ahol pár nővér lézenget és egy két orvos rohangált, de egy kicsi zaj sem szűrődött be a szobába. Hihetetlen, hisz eddig mindig megszoktam, hogy halom az anyukák zokogását vagy egy gyereksírást, vagy csak a gépek ciripelését, de most az én francos műszereimen kívül nem hallok semmit. Most, hogy rájöttem, hogy mekkora a csend, feltűnt, hogy a családom vagy láthatatlanná vált vagy evakuáltak, vagy tényleg nincsenek itt. Ilyen soha nem fordult elő, hogy itt hagytak volna még egy levelet sem láttam, de tényleg egy szó nélkül leléptek. Fura érzés, de azért jó is. Mondjuk, tudják, hogy nem tudok meglépni innen egykönnyen. Míg vizslattam a szobám és rájöttem dolgokra egy idősebb nővér jött be hozzám. Alacsony, rövid őszes haj, szív alakú arc és persze a szokásos egyenruha, ami itt lila volt. Mosolyogva lépett hozzám, ami meglepő volt, hogy a szemén is látszott, hogy mennyire kedves és segítőkész és nem csak úgy a feladatát végzi.

-          Szia! Lucy vagyok, a te nővéred, avagy a jobb kezed jelenleg. – mosolyogva mondta mindezt, de tényleg annyira kedves volt, hogy majdnem megöleltem.

-          Szia! Emma vagyok, az vagyok, aki a te beteged és persze az, aki imádja, ha valaki a jobb keze. –mosolyogtam rá.

-          Örülök, hogy segíthetek. Szóval hogy vagy ma délután?

-          Öhm… Délután? Egész jól, bár nem tudom, hogy a családom valami állam ellenes dolgot követett el, amíg én aludtam vagy csak szimplán evakuáltak?

-          Első kérdésedre a válasz igen délután van. – ránézz a kórlapomra, majd, mint aki jót nevet rajtam közli – Hát egész sokat aludtál az elmúlt időszakban. 14 óra egyhuzamban. Nem semmi. Rekordot akarsz dönteni? A második kérdésedre a válasz, az, hogy nem tudom, hogy követek-e el bármiféle bűnt, de haza… illetve a szállodába küldtük őket, hogy pihenjenek, azzal, hogy biztosan jobban örülnél te is, hogy ha pihenve látnád őket.

-          Ooo… Köszönöm. Bárki is tette, annak nagy meggyőző képessége lehet ilyen téren. Hisz a szüleimet eddig bárki küldte el, annak nem sikerült. Tehát köszönöm. – felelem hálásan.

-           Semmiség. Az ő érdekükben történt főleg. Álmosan és fáradtan te sem tudsz velük igazán mit kezdeni. Meg ugyebár a frissesség a legjobb orvosság. – a mosolygása lassan ragadós lesz tényleg.

-          A rekorddöntésre meg nem szánok időt, hisz nem szeretek nyerni.

-          Helyes. Akkor pár rutin kérdést felteszek, és ha van bármi kérdésed illetve kérésed, akkor csak szólj, rendben? – kérdezi mindezt úgy, hogy az arcomat fixírozza.

-          Rendben. – válaszolom a lehető legkomolyabban.

-          Tudod-e milyen nap, hónap vagy évszak van-e?

-          Hát sorban a napot nem tudom. A hónap az tipp lenne, hisz novemberben voltam kemon, tehát december közepe lehet. Az évszak meg akkor így adott, hogy tél.

-          Na ez szép. Elég jó következtetés. December 18-a van ma. Mi a teljes neved?

-          Emma Kate Mcluis. De a Kate-t nem használom.

-          Szép név. Hány éves vagy?

-          20 vagyok.

-          Mikor diagnosztizálták a daganatot?

-          15 éves koromban. Egy októberi napon, amikor fejen csapot egy kosárlabda. – mondom mosolyogva, a helyzet iróniáján.

-          Jól van, látom az eszed a helyén van. Szóval kicserélek pár gyógyszert, majd eszel egy kis felturbózott ennivalót, rendben?

-          Csak mondja azt, hogy nem puding lesz, mert akkor a falnak megyek. – mondom neki kicsit undorodva a gondolatra, hogy pudingot kell ennem.

-          Nyugalom. Leves lesz extra sok lével. Folyadékra van szükséged plusz energiára is.

-          Köszönöm. Ön a megmentőm. – felelem és komolyan hálás is vagyok.

Míg kicserélte a „koktéljaimat”, addig elgondolkodtam, hogy milyen kérdéseim lehetnek, de rájöttem, hogy jelenleg egy sincs. Furcsa, de nem volt.

-          Jól van, kész vagyok. Kérdés, óhaj-sóhaj?

-          Nem nincsen, bár ha egy kicsit fel lehetne emelni a fűtést? Mert a fejem enyhén fázik, és a fejem szereti a meleget.

-          Persze, ha bármi lenne, amíg nem vagyok itt, akkor csak hívj és a nővérhívót a jobb oldalamra teszi. – mi meglepő jó oldalra teszi a nővérhívót.

-          Köszönöm.

Mielőtt kimegy, ír még pár dolgot a kórlapomra, amik igazán izgatnak, hogy mi derült ki a rövid kis csevejünkből. Miután kimegy, rájövök, hogy semmi nincs a kezem ügyében, amit olvashatnék, vagy legalább piszkálhatnék. Tehát maradt a jó öreg ki nézek a fejemen stílus. Tíz hosszú perc után meghozta a levesemet, ami igazán jól esett bár, amíg Lucy etetett, rájöttem, hogy az éjszakai események közül egy apró mozzanatot pont úgy kezeltem, mintha teljesen normális lenne. Elviekben nincs tumorom többé.

-          Dr. Flyn bent van? – kérdeztem két falat között.

-          Igen, szólok neki, hogyha megetted a levest. – mosolygott rám kedvesen.

-          Köszönöm. Tudja, lenne pár kérdésem hozzá. – magyarázom, habár fogalmam sincs miért.

-          Gondolom. Na ezzel meg is volnánk. – feleli amikor már az utolsó kanál levest is megettem.  – Jól laktál?

-          Igen, köszönöm.

-          Nincs mit. Kérlek, szólj, mármint jelezz, hogyha bármi kérésed lenne, vagy esetleg baj van. – mondta miközben a nővérhívóra mutatott.

-          Persze, köszönöm.

Miután mindent összepakolt kiment a szobámból. Lucy az a tipikus nő, akiben annyi gondoskodás van, amennyi három családnak elég lenne.

Emma története 4.

Az álmomban kint egy tó közepén, egy vitorláson voltam. Csakis én voltam ott senki más. A közelben egy embert sem lehetet látni. A hajó ment anélkül, hogy bármekkora szelő is lett volna. Jó volt, csak ott ülni és meredni a semmibe. A gondok megszűntek. Csak én voltam. Ez egy fura helyzet volt, hisz soha nem engedtek egyedül sehova felügyelet nélkül, de itt távol voltam a kórháztól, az aggódástól, a szüleimtől, a testvéreimtől és dr. Flyn-től is. Így kint egyedül egy vízen, ráértem a vízbe nézni, amely sötétkék volt, de így is láthattam a tükörképem. A frász, amit akkor kaptam, amikor megláttam magam, az volt igazán ijesztő. Azt a képet már megszoktam, hogy kopasz vagyok, de most volt hajam és úgy néztem ki mintha 15 éves lettem volna, mármint a haj hosszúsága ezt mutatta, de az arcom változott itt 20 évesnek néztem ki, mint amennyi most vagyok. Kihajoltam a hajóból, megérintettem a tükörképem, részben azért, hogy jól látok-e részben pedig azért, mert a kíváncsiság nálam mindig is első helyen állt. De csak a színtiszta vizet érintettem, nem történt egyéb, csak a víz jobban fodrozódott. Örült vagyok, döntöttem el, így, hogy ne lássam a tükörképen a hajó aljába ültem és vártam. A térdemet felhúztam és átöleltem, feltűnt, hogy a karom is vastagabb, mint a kórházban. Közben a balkezemmel a fejemhez nyúltam és tényleg volt hajam. A hajam mindig is barna volt, hiába akartam festetni 15 éves koromig édesanyám nem engedte, de utána pedig értelmetlen lett volna, most pedig vöröses barna hajjal ülök egy csónakban és úgy nézek ki, mint egy normális 20 éves. Kész teljesen totálisan bediliztem! Egy én nem vagyok normális, lassan meghalok. A napjaimat számolják már visszafele. Másodszor egy hajón sem ültem még soha, még utasszállítón sem. Soha. Viszont ahogy itt ülök, egy hajón megnyugszom, és csak úgy kifekszem.  Valószínűleg, ha ezt a mozdulatot egy vitorlás ember is látja, kitekeri a nyakamat, de mivel még mindig egyedül voltam, annyit jelentet, hogy biztonságban vagyok. Miközben lankadatlan figyelmemet megzavarta egy dallam, mely egy régi kedvenc zenémet tükrözi, akkor beugrik sok boldog emlék. Születésnapok, a bátyáim kicsúfolása és megviccelése, és jöttek az olyan pillanatok, amikor összevesztünk, de persze állandóan kibékültünk. Majd eszembe jutnak azok az évek is, amikor már rákos lettem. Mármint, hogy a fejemben van egy apró valami, amit nem tudnak kivenni. Akkor megváltozott minden. A szüleim, a testvéreim, akik eddig is úgy óvtak, mint egy hímes tojást, innentől még jobban óvtak. Ha lehetett volna, akkor bevállalják helyettem az összes tűszúrást, csak hogy nekem jobb legyen, illetve ne fájjon. Tudtam, hogy ha azt mondom nekik, hogy elfáradtam ebben az egész őrültek házában, akkor ők abban a pillanatban orvoshoz visznek. De én egyszer sem mondtam nekik, bár akartam, többször is. Ezt nem nekik mondtam, hanem dr. Flyn-nek. Elmondtam neki a bajaimat, amik inkább abból álltak, hogy már nem vagyok képes küzdeni. Ekkor jött az okos szövegével, hogy „Míg itt vagy és önállóan lélegzel, addig én egy pillanatig sem fogom hagyni, hogy feladd. Ha ez azt jelenti, hogy napi hússzor kell felszednem a padlóról, mert te nem vagy képes felállni, akkor megteszem, de ha napi kétszer kell újraéleszteni, akkor azt is megteszem.”. Szóval egy ilyen szöveggel igen nehéz lett volna szembeszállni, meg így visszagondolva még értelme sem lett volna, hisz mindig is neki volt igaza. Tehát dr. Flyn mindent megtett az én egészségemért. Öt év alatt rájött, hogy mit utálok és mit szeretek, ha éppen olyan a kedvem. Többször hallottam nővérektől, hogy azt mondták, hogy dr. Flyn többet foglalkozik velem mit más betegekkel. Ezt nem hiszem, hisz rengeteg a betege, és én csak egy vagyok, a sok közöl. Az igaz, hogy többször megváltottuk a világot a beszélgetéseink során, de ő mindig adott reményt, hogy folytassam, hisz a családom magától értetődőnek tartotta azt, hogy én mindent megteszek azért, hogy túléljem. De sajnos ez egy idő után már nem nagy álom. Többször kívántam azt, hogy hadd kapjak steaket, minthogy azt kívántam volna, hogy túléljem. De persze egy ilyen kicsi kívánság sem teljesülhet mindig. Nem ehettem, mert mind kijött volna belőlem. Szóval csak pudingszerű dolgokat ettem, ami igazán jó egy egy éves gyerek számára, de nekem… Szóval ezen gondolatok között ringatóztam én egy tó vizén, amikor felkeltem.

Emma története 3.

Hideg van, ez az első épkézláb gondolatom, amire a szemem úgy pattant fel, mintha megijesztettek volna. Az óra hajnali hármat mutatott. Valaki levette a tuti kis fejkendőmet, amivel a kopaszságomat takartam, bár így, hogy kicsit hajatlan lettem egyben azt is jelentette, hogy fázik a fejem. Körbe pillantottam, és ahogy sejtettem a család ismételten beköltözött St. Carol kórházba.  A szobában a fejem fölött meg a gépek mellett égett egy- egy villany és a folyosóról is beszűrődött egy kis fény. A „új” szobám tágasnak, sőt királyi szobának minősülhet, hisz három kanapé egy nagy szekrény és amennyit ebből a szögből láttam a fürdőből az is tágasnak tűnik. A szüleim az egyik kanapén ültek és aludtak egymás kezét fogva. Az anyukám az édesapámra hajtotta a fejét és úgy aludt, bár szőke hosszú haja az arcába lógott mégis így is kifogástalan volt. Az édesapám valószínűleg tárgyalásról jöhetett, mert még öltönyben és nyakkendőben volt, és így ha ránéztem nem mondtam volna meg, hogy közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez.  A két bátyám befoglaltak egy- egy kanapét és úgy aludtak. Mindketten hihetetlen magasok és így természetesen mindketten lelógtak róla. Jóképűeknek mondhatom őket, hisz azok, nagyon is, de így alva inkább kisfiúknak néznek ki, akiket meg kell védeni. Most jött el az az idő, amikor magamon és körülöttem kellett végignéznem. Be vagyok takarva, így a vékony testem nem látszik. A jobb kezembe három csinos csövecskén három különböző folyadékszerű vacak csordogált. De jó, ismét kapok egy kis kakaót, azaz személyre szabott koktélt. Fáj a karom, de nem igen foglalkozom vele, mert próbálom elérni a nővérhívót, amit természetesen a bal oldalamra raktak. Tehát vagy kitekerem a bal karomat vagy a jobb karommal átnyúlók, ami rendesen fájni fog, de így fel tudom kelteni a nővért vagy orvost, vagy akárkit, aki kint van, hogy „hallo itt vagyok és még mindig az élő emberek között vagyok”.  Az utóbbit választottam és megcsörrentettem a nővérkét, mármint én azt hittem. Egy perc sem telt el és láss csodát dr. Flyn bevonult.

-                     Szia – köszön halkan

-                     Hello – köszönök vissza – Mi történt? – kérdezem, bár félig tudom.

-                     A számolás az agyadra ment. – feleli és megrántja a vállát.

-                     Azt tudtam eddig is. Szóval mi történt? – kezd a hangom kétségbe esésbe átcsapni.

-                     Egy ér az agyadban elpattant. Megműtöttünk, majd mivel így hozzáfértük a daganathoz, azt is kivettük. – mondja nyugodtan.

-                     Tessék? – kérdezem idegesen.

-                     Így történt. Komolyan. Meg tudtalak műteni. Hirtelen kellett dönteni és a kockázatott vállaltam. Hisz a szüleidet amikor értesítettük, akkor már műtő felé toltunk.

-                     Tehát, most maga miatt fázik a fejem?

-                     Fázik? Bocsáss meg. – feleli, majd mosolyogva állít valamit a radiátoron.

-                     Szóval mivel új szobában vagyok, új koktél jár? – kérdezem és a balkezemmel a koktélcsomagom felé bökök.

-                     Hát most elkezdtünk másként kezelni. Amúgy csak, hogy tudd, a szoba jelenlegi címe New York-ban van. Egy klinikán vagyunk helikopterrel hoztunk ide egy hete. – mondja olyan nyugodtan, mintha helikopterrel közlekedni csak olyan mindennapos lenne.

-                     Tessék? Hogyan? Helikopter? Egy hete? – kérdezem hüledezve- Mennyi ideig voltam kiütve? Miről maradok le, ha kiütöm magam? –kérdezem hüledezve, miközben hallom, hogy mocorognak a családtagjaim.

-                     Ha azt vesszük, hogy az utolsó kemoterápiádon ismételten kiütötted magad, akkor három hete vagy úgymond egy alvó szekcióban, viszont egyszer- kétszer magadnál voltál.  De azok is csak pár percig tartottak, amiket főleg egy nővér szidására használtad. Így nehéz volt megmondani, hogy hogy vagy jelenleg. Kérdéses volt, hogy felkelsz-e, mert már 48 órája semmi reakciót nem bírtam kicsikarni belőled. – magyaráz, miközben mellettem áll és a kezemet fogja.

-                     Érdekes. – felelem, így egyszerűen.

-                     Emma? Emma! Istenem anya, apa, Josh! Emma felébredt! – ordítja majdhogynem Adam.

A keltési idő és a reakció idő elég gyors volt, mert mindenki, mint akik frissek és üdék kipattantak a fotelból és odajöttek az ágyhoz. Látszott rajtuk, hogy nyúzottak és, hogy aggódnak.

-                     Kérem csak halkan és óvatosan, még nem egészen van toppon, habár már kezd viccelődni, ami annyit jelent, hogy javulunk. – mosolyog rám dr. Flyn. - Kate, Mark beszélhetnék Önökkel kint?  Úgy érzem addig a két srác vigyázni fog rá. - már három éve tegezi a szüleimet, de sosem hívta őket ki a szobámból.

-                     Persze. – feleli az apám, miközben megpuszilja a homlokom, majd ugyanezt teszi anyám is, bár ő a könnyeivel küszköd. – Mindjárt visszajövünk kicsim.

-                     Szóval? –kérdezem Adamat és Josht - Milyen buliról maradtam le?

-                     Hol is kezdjem.  – Adam belefog a történetbe, ami olyan hosszú, mint egy lexikon. Persze egymás szavába vágva magyarázzák, hogy mik történtek az elmúlt hetekben velem. Kezdek fáradni, de én örömmel hallgatom a fáradság ellenére is a testvéreimet.

-                      Adam szerintem hagyjuk aludni Em-t! Úgy látom, ez az alvás eléggé legyengíti! – mosolyog rám Josh miközben az öccsének magyaráz.

-                     Jól van hugi, aludj! Holnap, azaz ma folytatjuk! De készülj fel, mert le leszel rohamozva! – Josh magyaráz a nevetőgörcs szélén.

-                     Tessék? Miről maradtam le? Adam légy szíves mond meg, mit tettem?

Ki voltam ütve, tehát nem csináltam semmit, vagy? – nézzek Adam-re úgy, mint aki csak egy megnyugtató választ várna, de rájövök, hogy a válasz nem jöhet elég gyorsan, mert annyira elfáradtam, hogy elaludtam.